zamat

Kétezer tonna tengeri lény. Ennyit adnak el naponta Tokióban a világ legnagyobb nagybani halpiacán. A Tsukiji a japán főváros központjában fekszik és összesen hatvanötezer embert lát el munkával. A hajnaltól kora délutánig nyitva tartó piacon körülbelül négyszáz különböző halat és tengeri herkentyűt árulnak, a háromszáz kilós tonhalaktól az algákig.

A kereskedők és étteremtulajok aukciók keretében vásárolják a halakat, ami az egyik fő turistalátványosság volt egészen az elmúlt évekig. Aztán a japánok megelégelték a folyamatosan fotózó, hangoskodó, halakat tapogató tömeget, így azóta az aukciók számára fenntartott területeken néha korlátozzák, néha tiltják az idegenek jelenlétét.

A képeket itt találtam. Meg itt. És itt is. Örök hála értük.

Kemény nap volt a tegnapi. A közkeletű kulináris tévedésekről írtam egy kedvesnek szánt posot, ami végül olyan heves indulatokat gerjesztett, hogy három órán át nem tudtam felállni a kommentek mellől. Az érdeklődés pedig mindig mélyebb feldolgozásért kiált, ezért a következő napokban megkísérlem egyenként kifejteni a cikk legvitatottabb pontjait. Kezdjük is a hússal meg a kérgével.

- Ha túl sós, tégy hozzá egy krumplit. - bökött a gyöngyöző leves felé a nagyi, majd visszafordult a vasárnapi karaj panírjához. Mit tehettem? Nem kérdeztem, pucolni kezdtem. Teljesen feleslegesen.

A krumplinak ugyanis az ég világon semmi köze a sóeltávolításhoz. A levesbe dobva beszív ugyan egy kevés vizet, de a lé ízéből nem von el semmit. A sós levesen a hozzáöntött víz segít, és az, ha megpróbáljuk a sót ellensúlyozni egy másik, erőteljes ízzel. Például cukorral vagy ecettel. Pedig a krumplis praktikához hasonlóak generációkra ivódnak be a családok életébe. Nem csoda. Legtöbben nagyszüleinktől, szüleinktől tanulunk meg bánni az étellel, tőlük lessük el a konyhai trükköket, és egy életen át sem vizsgáljuk felül Kati nagyi tésztafőző módszerét vagy Jani bá tűzgyújtó technikáját. Pedig a szájhagyomány bölcseletei sokszor alapulnak tévhiteken. Ezek némelyike csak szimpla hülyeség, a többi viszont, főleg ami az élelmiszer-biztonságra és az egészséges étkezésre vonatkozik, kifejezetten ártalmas is lehet. Szerencsére ezekből van kevesebb.

Gondoltam, írok hozzá valami személyes bevezetőt. Mondjuk azt, hogy ritkán jönnek be a csicsás dolgok, de... vagy hogy sohasem képzeltem, hogy a nyers hús lehet elegáns, aztán mégis... vagy azt, hogy eleve imádom a hentesboltok illatát és a hús látványát, szóval itt aztán... De minek? A képekhez nem tudok mit hozzátenni. Victor Churchill hentesbolt, Sydney, Ausztrália.

Álmodozott már saját kávézóról? Reggelizőhely-láncról? Vagy arról, hogy egyszer meggazdagszik a nagyi kapros-túrós receptjéből? Nem is olyan lehetetlen ötlet.