Házasodni jó. Nemcsak, azért, mert végigcsókolóztunk a szertartást, mert dögös volt a pasim a macis pólójában, mert szimultán kézszorítással koncentráltunk, hogy ne röhögjük ki az anyakönyvvezető kedvenc versét, vagy azért, mert azóta akkor is fura gyengédséget érzek, ha az uram éjjelig kimard motorvezérlő elektronikát programozni, hanem azért, mert rengeteg gasztroajándékot kaptunk. Hálás köszönet érte.
Forró nyári nap volt. Thor Bjørklund a lillehammeri műbútorasztalos félretolta a kopott karosszéket, és előkotorta az asszony csomagolta ebédet. Kenyér és kecskesajt. Mint mindig. A különbség annyi volt, hogy a megolvadt sajt amorf tömbben terpeszkedett a kenyér közepén. A norvég előkapta hát a kését, és igyekezett minél vékonyabb szeleteket hasítani a masszából. Nem volt elégedett.
A sült kenyér illata már az orrába kúszott, csak beleharap a langyos pirítósba, a kenyér roppan, vaj olvad és máris elönti az íz a szájüregét. Egyszerűnek hangzik, nem igaz? Pedig az ízlelés folyamata ennél sokkal bonyolultabb.
"Amikor húslevest főzök, a víz forrása után nem sokkal valamilyen hab, fehér tajték jelenik meg a hús körül. Általában a nagy részét le tudom szedni, a maradék pedig gyorsan eltűnik. Mi az a cucc és helyesen teszem-e, ha leszedem?"
Fura dolog virágot enni. Persze nem annyira fura, mint fényen, jégen vagy koszon élni, de a sarki kocsma szalonnán nevelkedett közönségének rém bizarr lehet. Főleg, hogy az esti ebsétáltatás óta tudom, szerintük a mai, párizsin felnőtt ifjúság olyan gyenge, hogy még szarni se tud egyedül. Tofuval töltött cukkinivirágot, valaki?
