Az unokaöcsém háromévesen kezdett barátkozni a zöldborsóval. A tányérjából kipöccintett szemet ujjai közé szorította, mesélt neki, nyomkodta, majd bedugta az orrába. A következő borsószemmel még mélyebbre tolta az elsőt. Aztán jött még egy. Meg az utolsó. Az ügyeleten ülve azon merengtem, vajon miért hitték a görögök, hogy a gyerek olyan kis növésű ember, aki nem szereti a zöldséget.
Fogalmam sincs, hogy fog folytatódni Dávid és a borsó története, azt a tanulságot viszont már most levonhatjuk, hogy a gyerek és az étel viszonya messze túlmutat az ízlésen. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan lehet válogatós, burgerfüggő, brokkoliköpködő kölykünket élhetőbb étrend felé terelni, először meg kell értenünk a finnyásság fejlődését.
Kezdjük rögtön azzal, hogy mindenről ön tehet. A gyerekek hajlandósága ugyanis az új vagy különös étel elfogadására örökletes. Ha anyu is hátrahőköl egy tál gőzölgő mángoldtól, akkor jobb, ha nem álmodozik tököt követelő gyerekről. Marad a rántott hús. Persze a gének nem determinálnak a szegényes táplálkozásra, a korai tapasztalatok, a kultúra és a kor egyaránt formálják utódaink ízlését. A nyelv ízlelőbimbói már a magzati kor ötödik hónapjára kifejlődnek, és az első ízélményeink az édeskés magzatvízből és az édes, zsíros, kicsit sós anyatejből erednek. Ezért olyan megnyugtató a csoki. Ha az anya sok csípőset vagy erősen fűszeres ételt eszik a terheség alatt, a gyereket is vonzzák majd az intenzív ízek. Aki pedig sokáig él anyatejen, később kevésbé bolondul majd a junk foodért.
Amíg van tej, nincs is semmi baj, a gondok a szilárd táplálékkal kezdődnek. Pedig itt is az evolúció az úr. Minden állatnál, így nálunk is, az új étel elutasításnak adaptív értéke van. Azaz, ha a gyerek nem eszik ismeretlen ételt, meg sem tudja mérgezni magát. Én persze másfél évesen gondtalanul rágcsáltam el apám cigicsikkjeit, de az evolúciótól mégsem várható, hogy kövesse a dohányipar vívmányait. De legalább a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ösztönvezérelt viselkedés mellett a természet felruházta a gyereket a szociális tanulás képességével, vagyis azzal, hogy utánozza, modellezze a körülötte élőket. Az első években a szülőket. Nem véletlen, hogy az állatvilágban egy emlős se hagyja, hogy a kölyke azt egye, amit akar, inkább megmutatja, hogy mi ehető és mi nem. Nekünk is ez a feladatunk.
Ön tehát a gyerek referenciapontja, az első számú modellje, a tanítója. Ha ön este a tévé előtt benyomja a két sört a zacskó chipsszel, nehéz lesz rávenni a srácot, hogy nassolás gyanánt répát rágcsáljon. Pszichológiai kutatások is megerősítették, hogy a gyerekek szívesebben esznek bele az előttük gőzölgő ételbe, ha a felnőtt is velük kosztol. Ha pedig a gyerek életében nincs aktívan jelen a felnőtt, viszont van tévé, akkor onnan lesi el az életvezetési trükköket. Ez korántsem lenne olyan nyomasztó, ha valaha láttunk volna főzelékreklámot.
A mérgektől való ösztönös félelem mellett az öntudatra ébredt kisgyereknek más oka is van a válogatásra. A gyerek ebben az időszakban kezdi felfedezni a világot, próbálgatja a határokat, és azzal igyekszik kontrollt gyakorolni a környezete és a szülő felett, hogy elutasítja az ismeretlent. A fejlődéspszichológusok szerint fontos, hogy ilyenkor ne váljunk indulatossá, de ne is intézzük el a dolgot azzal, hogy lám, a kis Lajos se lesz paprika-fanatikus. Ezt ugyanis megjegyzi magának, és legközelebb már simán hivatkozhat az anya korábbi engedékenységére. Ehelyett hagyjunk időt a gyereknek, hogy elmúljon az ismeretlentől való félelem. A kutatások szerint ehhez körülbelül nyolc-tíz alkalommal kell újra és újra feltálalni a kritikus ételt. Hogy megkönnyítsük a feladatot, nem árt bevetni néhány trükköt.
Először is, akkor érdemes a gyereknek új ételt kínálni, amikor nyugodt, de éhes. Egyszerre csak egy ismeretlen dolgot tegyünk a tányérjára, és valószínűbb a sikerünk, ha azt a megszokott, esetleg a kedvenc ételével együtt prezentáljuk. És persze mi is azt esszük. Jó taktika, ha játékos formában tálalunk, például úgy, hogy a müzli tetején banán szemű, szőlő orrú, alma szájú manó vigyorog a gyerekre. Sajnos egy főzeléket sem a kés, sem a kalózos sütiforma nem tehet vonzóbbá, de ilyenkor is ott a fantáziánk. Egy tűzokádó sárkányt könnyebben elnyel az óriás, mintha csak egy egyszerű répafőzelék érkezne a kanálon. Egyébként, ha van időnk, akkor zöldségekből remek képek készíthetők egy olyan világról, ahol a brokkoli fa, a répa virág, a karfiol pedig a felhő. A borsón viszont tartsa rajta a szemét.
Az új ételt akkor is könnyebb a gyerekbe diktálni, ha nem a vacsoraasztalnál szembesül vele először. A piacon, ahol a nagy tömegben és ricsajban minden fura alakú, színű és anyagú ételektől roskadozik, sokkal könnyebb a gyerek érdeklődését felkelteni. Ha pedig megtetszik neki az a nagy, kerek, zöldes-sárga labda, biztos nem kell majd sonka alá rejteni a sárgadinnyét. Ha utódunk mégis egy tányéron látja meg a bizarr ismeretlent, akkor érdemesebb annak formáját, színét, mint az ízét dícsérni. Persze még jobb, ha van a vacsorához egy érdekes sztorija. Például az, milyen lelkesen lesik apró lapátjukkal az asszonyok a nagy földhalom alatt megbúvó spárgákat, és ha feltűnik az egyik fejebúbja, máris eszeveszett ásásba kezdenek, és kezüket nem kímélve csoportosan kaparják elő a zöldséget, hogy aztán kosarakon, késeken és egy zötykölődő úton keresztül estére már a mi tányérunkon virítson.
A trükkök mellett persze egyszerű szülői szabályok is segíthetik, hogy olyan éhes és kosztra koncentráló gyerek üljön az asztalhoz, aki szívesen belenyal bármibe. Az étkezések között nincs nass vagy gyümölcslé, amikor eszünk, akkor pedig nincs se tévé, se játék. A desszert pedig nem jutalom. A jutalom ugyanis azt jelenti, hogy az a legklasszabb dolog a világon, és ki ne akarná mindig a legjobbat megkapni?
Amikor a gyerek közösségbe kerül, már nemcsak mi, hanem az új környezet is hat az ízlésére. Az iskolás több időt tölt az otthontól távol, a zsebpénzén maga vásárol uzsonnát, a haverjai burgerrel tömik, ő pedig új szokásokat alakít ki, és nekiáll megformálni a saját életstílusát. Hozzáállását már megszilárdítottuk az új ételekhez, és 10-12 éves korára be is rögzülnek étkezési szokásai. Ebben az időszakban a gyerekek fogékonyak az érdekes, új információkra, így amellett, hogy továbbra is együtt esszük vele a spenótot, érdemes őt a változatos és egészséges táplálkozás alapjaira tanítani. Ilyenkor már megérti, hogy van rossz, meg jó zsír, hogy a mértéktelen csipszfalástól a szomszéd fiú simán lenyomja majd hegynek fel a bringával, és hogy lassabban lesz éhes a sokmagos, mint a sima fehér kenyértől. Ha jó munkát végeztünk, gyerekünk nyitott lesz az új ízekre, bár lehet, hogy kamaszkorban egy időre megőrül, és az almát fehérjeporra cseréli, de ha minden jól megy, mire eléri a negyed évszázadot, ő is lesz vagy 70 kiló, testében 45 liter vízzel, egy tyúkól kimeszeléséhez elegendő mésszel, 2200 gyufához elegendő foszforral, két ötvenes szöghöz való vassal, 9000 ceruzabetéthez elegendő fémmel és egy kanálnyi magnéziummal. (Erlend Loe: Naiv. Szuper.)