Házasodni jó. Nemcsak, azért, mert végigcsókolóztunk a szertartást, mert dögös volt a pasim a macis pólójában, mert szimultán kézszorítással koncentráltunk, hogy ne röhögjük ki az anyakönyvvezető kedvenc versét, vagy azért, mert azóta akkor is fura gyengédséget érzek, ha az uram éjjelig kimard motorvezérlő elektronikát programozni, hanem azért, mert rengeteg gasztroajándékot kaptunk. Hálás köszönet érte.
Bár még töröm a fejem, hogy mikor használjuk majd a CD-lejátszóval kombinált hordozható hűtőt vagy az elemes cukorkamarkolót, de a többivel már tudom, mit kezdek. Vár ránk két remek éttermi vacsora és jó néhány másik, idehaza. Ezek egyikén például csak japán és koreai rágcsálnivalókat eszünk majd. Remélem megvan még valahol a Részeges karatemester.
A többit, a klassz fűszereket, olajokat, eceteket, csokikat, ültetendő magokokat és a gyömbéres kalácsember-szettet fokozatosan emésztjük majd fel. Van rá időnk bőven.
Házasodni egyébként azért is jó, mert így könnyen megmagyarázhatja a blogger, hogy miért tűnt el két hétre, és megígérheti, hogy az ázsiai junk food és a sótégla beüzemelése is kap majd egy-egy külön posztot. Persze csak akkor, ha nem hülyülök bele a tőzsdézésbe.