Kóstolta már a teknősbékát vérmártással? A hattyúkenyeret? Esetleg a medvetalpat? Pedig dédnagymamája receptjei között még simán rábukkanhatott. De, ahogy nekünk kimaradt a hazai folyamirák-ragu, úgy csúszik le az unokánk a szájban olvadó vajas tőkehal ízéről. Meg a banánéról. Meg a mézéről. Talán a parmezánéról is.
Az ember történetében nem új, hogy a jó kajákat eleszi a következő generáció elől, nem véletlenül marad ki egy átlagos vasárnapi vacsoramenüből a jégkorszaki óriásszarvas vagy a gyapjas mamut. Amióta azonban megnőtt a hús- és luxusigényünk, ráadásul az autó is fenekünkhöz tapadt, az eddig tapasztaltaknál sokkal gyorsabban halnak ki a fajok, azaz körülbelül ötvenezer állat és növényfajt tüntetünk el évente. Ez pedig nemcsak az ökológiai egyensúly, de a kulináris élvezetek szempontjából is kínos. A WWF (Természetvédelmi Világalap nemzetközi természetvédelmi szervezet) egyik hazai képviselőjemunkatársa, Kecse-Nagy Katalin segítségével megtudtam, milyen kosztról kell majd kötögetés közben regélni az unokának.
Először is itt vannak azok a fajok, amikből túl sokat eszünk. Ezen a téren a tengeri élővilág helyzete a legrosszabb. Felesszük a cápákat, a bálnákat, a tonhalakat, a tőkehalat, a tengeri csigákat, de még a tengeri uborkákat is. Egy ENSZ kutatás eredménye szerint a világ legnagyobb halászterületein 1950-2003 között a 29 százalékban roppant meg az ökoszisztéma, aminek esélye sincs a helyrebillenésre, így, ha igazak a kanadai kutatók előrejelzései, 2048-ra elfogynak a kedvelt halak az ócenokból. Ahogy pedig ritkább lesz, úgy drágul is a halhús.
Azt, hogy hogyan lesz egyre inkább luxus egy kihalófélben lévő fajból, jól példázza a tokhalak esete. Pontosabban a tokhalak ikrájáé. A tokhal sózott, érlelt ikráját a húszas években fedezte fel magának Európa. A legjobb minőségű kaviár a legöregebb és legnagyobb (akár nyolcszáz kilós) tokhalakból származik: ez a Belugaviza. A vizából nyert Beluga kaviár sötétszürke, kemény, és kilója átlagosan egymillió forintot ér. Ma a világ kaviártermelése 98 százalékban a Kaszpi tengernél zajlik, az oroszok 1800 tonnányi, az irániak tized annyi ikrát préselnek ki évente a leölt halakból. Hogy ehhez mennyi tokhal kell, azt egyszerű kiszámolni: az ikra a nőstény testének tíz százalékát teszi ki. Ahogy egyre kevesebb tokhal éri meg a felnőttkort, úgy lesz egyre nagyobb luxus a különleges kaviár. A tokhal halászhatóságát meg hiába szabályozzák odafent, a fekete piacra nincsenek hatással.
Persze nemcsak a kaviárrajongók bukják a kedvenc eledelüket. Ha az elmúlt években járt horvát piacon, akkor tapasztalhatta, hogy egyre ritkább és satnyább, viszont egyre drágább a rák és a tintahal. Állítólag a mediterrán országokban felfalt halaknak csak a negyven százalékát halásszák a helyi vizeken, így valószínűleg az étteremben kéjesen elmajszolt grill calamarit is a mélyhűtőből fogják. Ahogy fogynak a tengeri kütyük, úgy szigorodnak a szabályozások, amitől persze még több lesz az orvvadász, a vacsoránk pedig ellenőrizhetetlen és kétes minőségű lesz. A lényeg, hogy mindenképp megszívjuk.
A tengerben élni tehát nem egy életbiztosítás, de Délkelet-Ázsia és Afrika erdeiben sem jobbak a kilátások. Sok az ember, kevés a kaja, így az itt lakók bármit megesznek, ami mozog. Mindegy, hogy kihalás szélén álló őserdei gorilla vagy hosszú farkú tobzoska az illető. Tavaly novemberben egy kameruni piacon tartott razzián rengeteg bozóthúsnak becézett vadra akadtak a hatóságok. A pultokból feldarabolt majmok, kígyók, teknősök, krokodilok, antilopok és kisebb rágcsálók kerültek elő. A még élő állatokat pedig a rendőrség gyorsan állatkertekbe deportálta. Vajon gorilla nélkül kihez hasonlítjuk majd a nagy, szőrös szomszédot?
A bozóthúst egyébként nemcsak a helyiek eszik, hanem a lelkes turisták és a kivándorolók is. 2009 októberében például a lengyel határon két füstölt majmot találtak egy Kamerunból érkező főiskolás bőröndjében. A csomag kinyitása előtt a lány azt állította, különleges formájú cipőket vásárolt odakint. A brit vámosok szintén gyakran bukkannak félig feldolgozott gorilla- és antilophúsra, ugyanis a bevándorló afrikaiak az olyan tradicionális eseményeken, amilyen egy esküvő, ragaszkodnak a népi eledelükhöz.
Az orvhalászatért és -vadászatért persze nem kell tengerekbe vagy őserdőkbe menni, elég, ha a magyar határon évente elkapott olasz vadászokra gondolunk, akik háromszáz pacsirtával a csomagtartóban készülnek elhagyni az országot. Tudja, mit csinálnak a védett madarainkból? Pacsirtanyelv-pástétomot. Ezt nem lesz könnyű megmagyarázni az utókornak.
Nemcsak a túlvadászás, de a klímaváltozás, az üzemanyagárak emelkedése és a gazdasági változások is rásegítenek, hogy a számunkra természetes ételt az unoka már luxusként ismerje. Itt van rögtön a gabonaprobléma. A globális felmelegedéstől olvadó jégtáblák a század közepére elöntik a világ nagy rizstermelő területeinek egy részét, így India és Vietnam is nagy bajban lesz. Az előzetes becslések szerint a fejlődő országok gabonatermelése harminc százalékkal csökkenhet, ami az árakban 170-190 százalékos emelkedést jelent. Persze, ha mázlink van, az unokáinknak így sem lesz gabonahiánya, de mi nyugdíjasok még simán szívhatjuk a fogunkat a kenyér árán.
Egy másik elmélet szerint utódaink az egzotikus gyümölcsökről is lemaradnak, ugyanis, ha az üzemanyagárak tovább emelkednek, egyszerűen nem éri meg a világ másik végéből gyümölcsöt szállítani. Például banánt.
Szintén a gazdasági változások felelősek azért, hogy a kistermelők nem tudják továbbvinni a családi hagyományokat. Így járnak például az olasz parmezánkészítők. A jó parmezán éveken át érik, de a gazdák ma már nem tudják finanszírozni a beérlelést, így az utóbbi időben sokan banki hitelből oldották meg a feladatot. Amíg kaptak hitelt. Bár az olasz bankok próbálkoznak azzal, hogy a hitel fedezeteként begyűjtik a gazdáktól a sajtot, és maguk érlelik, de így is rengeteg parmezánkészítő adta fel a harcot. Nem jobb az olívaolajosok helyzete sem.
Végül, ha sikerülne leállítani a kontrollálatlan vadászatot (nem lehet) vagy visszafordítani a klímaváltozást (már késő), esetleg megváltoztatjuk a gazdasági berendezkedésünket (képtelenek vagyunk), akkor is akadnak olyan misztikus okok, melyek megfosztják unokáinkat egy-egy íztől. Ilyen például a méztermelő méhek problémája. A méhkolóniák száma a világon mindenhol csökken, az Egyesült Államokban például az elmúlt években harminc százalékkal. A méhészek és az állatvédők is fejvakarva állnak a kaptárak előtt, de egyelőre hiába kutatnak baktériumok, vírusok vagy paraziták után. A méhek halnak, a méztermelés csökken, egyre drágább lesz a méz. Vajon jut belőle az unokának?
Persze, a felsoroltak egy része nem érint minket, a magyar átlag úgyis csak négy kiló halat eszik évente, az életben nem látott még gorillát roston és soha nem vett fejjel lefelé ficergő tobzoskát, de nekünk is szomorú lesz 2050 nyara hekk, a tél narancs és banán, a pasta pedig parmezán nélkül. Mindezt a háromszoros kenyérár mellett.
