Ha csak két másodpercet szánt a post elolvasására, akkor elég annyi, hogy a tapas gyűjtőnév, változatos falatkák, előételek, snackek gyűjtőneve. További szép napot!
Ha arra is kíváncsi, hogy mi a közös a sós mandulában és a narancsos szűzben, mire való egy macskatalpnyi paprikás lepény, és egyáltalán mit keres a kenyér a pohár tetején, akkor érdemes tovább olvasni. A válasz a tapas eredettörténetében lesz. Valamelyikben.
A legendák előtt azt azonban tudni kell, hogy a spanyol találmányt tradicionálisan alkohol mellé szolgálták fel a fogadókban, pontosabban nem alkohol mellé, hanem rá. A tapa szó eredetileg ugyanis fedőt jelentett, egy kenyérdarabot, amely a pohár vagy üveg tetejére téve megakadályozta a bogarakat a lerészegedésben. Meg persze Pacót abban, hogy káromkodva nyúlkáljon az almaborába. A tapas evésnek egyébként nincsenek különleges rítusai, maximum annyi, hogy kézzel vagy fogpiszkálóval szokás enni.
Számos sztori kering a tapas születéséről, és úgy tűnik, minden társadalmi réteg szívesen fényezné vele saját kreativitását. Kezdjük az okos uralkodós verzióval. Egy középkori legenda szerint X. (Bölcs) Alfonz kasztíliai király a XIII. században nemcsak a nemzeti irodalom megalapításán és helyi törvénygyűjtemény véglegesítésén munkálkodott, de véletlenül a tapast is feltalálta. Méghozzá akkor, mikor súlyos betegségében az ágyat nyomta, és nehogy elgyengüljön főétkezései között folyamatosan borozott, a borhoz pedig apró falatkákat majszolt. A királynak annyira bejött a bor-rágcsálás kombó, hogy felépülése után kötelezte a kocsmárosokat, mindig adjanak néhány harapást az alkoholhoz. A döntéssel a fogadósok sem jártak rosszul: kevesebb lett a részeg, de több alkohol fogyott.
Egy másik történet szerint a tapas elterjedése egy gondos andalúz fogadós érdeme. Ott alakult ki ugyanis a már említett szokás, hogy két korty között kenyérdarabbal takarták le az italt, nehogy belerepüljenek a bogarak. Fogadósunk azonban egyszer csak megunta a csupasz kenyérdarabka látványát, és nekilátott feltéteket kreálni a kenyérre. Így lett lassan izgalmasabb a fedél az italnál.
Persze a parasztoknak is született saját eredettörténete, bár ebben a verzióban nincs sok romantika. Mivel a spanyoloknál későn, este kilenc és tizenegy óra között szokás vacsorázni, a két főétkezés között rengeteg idő telik el. Azért, hogy ne lohadjon a munkatempó, a parasztok mindig bekaptak egy-két falatot munkaidő alatt, amivel aztán simán kihúzták vacsoráig. Éppen ezt csinálják ma is. A spanyolok ugyanis a tapasokat ebéd és vacsora között fogyasztják. Munka után beugranak egy bárba, isznak egy kicsit, és elrágcsálnak hozzá egy vörösboros chorizót. Ezt egyébként ma már a legtöbb nyugati nagyvárosban megteheti, a tapas bárok ugyanis mindenhol népszerűek. Kár, hogy nálunk alig akadnak.
Pedig a falatokkal nincs sok macera. Bármit lehet tapasnak hívni, szóval csak a fantázián múlik, hogy miből lesz kaja. Már a spanyolok is beépítettek mindent a tapas repertoárba, így nem kell meglepődni, ha norvég füstölt lazacot vagy tavaszi tekercset tolnak elénk. A tapa lehet nyers, sült vagy szószban úszó, gyakran erősen fűszeres, fokhagymás, csilis vagy sáfrányos. Lehet kenyéralapú, tésztába töltött, vagy állhatr magában. Sokszor hús, kolbász, sonka, marha, vagy tengeri herkentyű: ajóka, szardínia olajban, tintahal vagy más, paradicsomban. Az viszont valószínű, hogy olívabogyó és kenyér jár a szetthez. Nézze csak:
