zamat

Az őzet a hátsó lábainál fogva a húshorogra függesztjük. A könyv megugrik, rémesen zötyög a vonat. A szegycsontot nyakig felhasítjuk, majd a lábszár belső részénél felülről lefelé is felvágjuk a bőrt. A fülkében utazó kislány az ablakra tapadva bámulja az erdőt. A bőrt és a húst elválasztó hártya mentén folyamatosan lefelé, illetve körbe-körbe haladva lefejtük a bőrt. Anyu, anyu nézd! - rángatja lelkesen a szoknyát. - De édes! Látod? Őzike! - hadonászik a szökellve menekülő hát felé. Nem lapozok tovább. Bambira gondolok.

Imádom, ahogy reccsen, ahogy a pép betölti a szájüreget, ahogy váratlanul egy sódarab nyomja el az ízeket. Hetekig tudnék ropin élni, ha nem rettegnék a skorbuttól meg a tükörtől. Azért a világban akad olyan, akit nem riaszt el minden apróság, akit nem korlátoznak a normák, sem a józanság vagy az ízlés. Van, aki bírja a szélsőséges kosztot. Persze őket magasabb cél vezeti. Gombóc Artúrt például az, hogy egyszer eljusson Afrikába. A fény-, a jég- és a sárevőt pedig valami egészen más.

A legnagyobb konyhai találmányok közül a konzerv és az alufólia történetét már letudtuk, most itt az idő, hogy kiderüljön, mitől lesz könnyű és levegős a süti.

Kóstolta már a teknősbékát vérmártással? A hattyúkenyeret? Esetleg a medvetalpat? Pedig dédnagymamája receptjei között még simán rábukkanhatott. De, ahogy nekünk kimaradt a hazai folyamirák-ragu, úgy csúszik le az unokánk a szájban olvadó vajas tőkehal ízéről. Meg a banánéról. Meg a mézéről. Talán a parmezánéról is.

Az ezerhatszázas évek elején a francia Plessis-Praslin gróf udvarában egy éhes kukta sikálta a pultot. A tizennégy óra, negyven fok és nyolc kiló pucolt zöldség után a fiúnak már az sem tűnt fel, hogy lefittyedő koszos köpenyét a lábos aljára ragadt karamellbe lógatja. Aztán a mandulába. Ha pedig hozzátapadt, miért ne ehetné még? Persze főnöke, Lassagne úr rögtön kiszúrta a zugkosztot, és a karamellizált cukorban főtt mandula gondolata annyira megtetszett neki, hogy gazdájának, Plessis-Praslin grófnak is ezt szolgálta fel dessszertként. Természetesen róla is nevezte el.  Legalábbis valahogy így szól a praliné keletkezésének egyik legendája. A másik szerint mandulatolvaj kisgyerekek vezették rá a főszakácsot a világrengető felfedezésre, amikor olvasztott cukorba dobálták a zsákmányt. Pechjükre az illat lebuktatta őket.